Demokratikus Magyarország
Demokratikus Magyarország
(vitaanyag)
Jobboldali népfront
2010-re a magyarországi demokratikus erők elveszítették
az országos politika formálásának képességét. Szétzilálódott
az SZDSZ, az MDF-et beszalámizta a Fidesz, az MSZP vezetői
pedig ingadoztak a szükséges reformok és a népszerűség
között, és a végén egyik téren sem arattak sikert.
Bekövetkezett, amit legrosszabb álmaikban sem tudtak
elképzelni: a vezérelvű jobboldali Fidesz földcsuszamlásszerű
győzelmével megszerezte a jogot egy új államrendszer, egy putyini
típusú "másféle" demokrácia bevezetésére és bebetonozására.
A Fidesz ügyes manővereivel maga mellé állította nemcsak
a nemzeti jobboldalt, hanem a hagyományos értelemben vett
polgári konzervatívokat, a hazai újtőkéseket, a határokon
túli magyarság nagy részét, ki tudta aknázni a kádári
nosztalgiákat, miközben a szélsőjobboldali jelszavak nagy
részének azonnali megvalósításával ("szimbolikus politizálás")
a Jobbik sok hívének támogatottságát is megtartotta.
A Fidesz valójában egy jobboldali népfront, amely felöleli
az alacsony műveltségű, önhibájukon kívül elszegényedett,
politikailag kevésbé artikulált, a társadalmi hierarchiában
legalul lévőktől kezdve a hímnusz hallatán sírva fakadó
olimpikonokon át az elvakultan nacionalista és kommunistagyűlölő
"úri" értelmiségiekig terjedő széles társadalmi spektrumot.
Népfront - azzal a kis hibával, hogy a hatalmát vélhetőleg nem a nép,
hanem önmaga, a hazai "nemzeti" burzsoázia javára használja fel,
sajátítja ki. Hogy ez mennyire igaz és mennyire nem, az hosszabb
távon szokott kiderülni, de a "nemzeti együttműködés kormányának"
eddigi intézkedései ezt a feltételezést látszanak alátámasztani.
A Fidesz váltópártja
Egy jobboldali népfrontot csak egy baloldali népfront,
vagy még inkább egy erős centrista politikai képződmény
lehet képes legyőzni. Ezért látszik teljesen meddőnek a 2010-re
szétesett pártok identitáskeresése, hiszen akármilyen
részérdeket próbálnak is meggyőzően képviselni egyedül,
az mindvégig részérdek marad, tehát nem versenyezhet
a mindenkit bűvkörében tartó jobboldali népfronttal.
Az ellenzéknek az MSZP a fő ereje - de hozzá kell tennünk,
hogy csupán az erőtlenek közül a legerősebb. (Gyakran csak
kis előnnyel előzi meg a Jobbikot.) Az LMP a szkeptikusokat látszik igazolni: komoly kérdésekben labdába sem tud rúgni, és
csak annyiban vehető komolyan, amennyire hajlandó
együttműködni az MSZP-vel (amelynek elutasítása pedig
létének egyik alappillére volt). A párt vezetői persze
megelégedhetnek az "őfelsége ellenzéke" szereppel, ez
a Fidesznek is kényelmes lenne, miközben együtt folytatnák
a kádári "kétfrontos harcot" a bal- és jobboldali elhajlók
ellen. Csakhogy a párt szimpatizánsai nem ezért juttatták be
őket a Parlamentbe, és előbb-utóbb el fognak fordulni
tőlük.
A jelenlegi helyzetben egyik ellenzéki párt sem lehet
a Fidesz váltópártja, de még komoly ellenfele sem. Pedig
váltópártra szükség van. A másik oldalra való szavazás
lehetősége a parlamenti demokrácia fontos tényezője.
A fentebb említett centrista népfront lehetne a váltópárt.
Ezt korábban úgy képzeltem el mint a jelenlegi ellenzéki
pártocskák és csoportocskák koalícióját, amelyen belül
mindenki (a liberálisokon és az értékvédő-konzervatívokon
kívül a nemzeti és a vallásos érzelműekig) megtartja az
identitását, de folyamatos egyeztetések révén közös politikai
irányvonalat követnek. (Az esetleges választási győzelemig,
majd szétválnak, a közös ellenség legyőzése és a többpártrendszer
helyreállítása után ismét egymással rivalizálnak a választók
kegyeiért.)
Ez a megközelítés feltételezte volna a "bukott" politikusok
hadrafoghatóságát és kompromisszumkészségét. De hát nekik először
is meg kellene tanulniuk, hogy ne erőből, hanem agyból
politizáljanak, és hogy az ellenzéki küzdelem most semmiképp
sem lehet egy "zéró összegű játszma", amelyben az egyik fél
nyeresége a automatikusan a másik fél veszteségét jelenti.
Olyan játszmastratégiákat kellene kidolgozni és megtanulni,
amelyekkel mindenki nyer, vagy legalábbis a közös nyereség
feledtetni tudja az egyéni veszteségeket. Nagyon szép
lenne, ha ezek az egyébként tapasztalt, és nagy kapcsolati
tőkével rendelkező ellenzéki politikusok meg tudnák találni
a közös hangot (ami egyébként a politikai életbe való
visszatérésük egyetlen útja lehetne). De erre nincs sok esély.
Ezért most inkább egy egységes és erős pártban gondolkodom,
amelyen belül nem érdekcsoportok, hanem munkacsoportok
működnek, ők tárják fel a társadalom minden fontosabb rétegének
valódi érdekeit (beleértve a nem szavazók tömegeit és a Fidesz-
hívőket is), és ezeket az érdekeket rendszer szinten, kölcsönös
egymásra hatásukban szemlélik és próbálják koordinálni, egyensúlyba
hozni. Ez lenne igazán a "tudományos szocializmus". Egy ilyen,
alapos előmunkálatokra épülő optimalizált cselekvési program le tudná
győzni a mindenkinek mindent megígérő jobboldali populizmust.
Legalább arra a szintre kellene újra eljutnunk, ahol a hajdani
MSZMP KB mellett működő kutatóintézetek és munkacsoportok
tartottak a döntéselőkészítésben. (Más kérdés, hogy az akkori
bel- és külpolitikai viszonyok csak minimális mértékben
engedték hasznosulni az így felhalmozott tudást, a szépen
kidolgozott javaslatokat nem vették figyelembe. Gyanítom,
hogy a Fidesz "nemzeti konzultációja" is nagyjából ilyen
mértékben képes hasznosítani az alulról vagy a szakemberektől
érkező információkat, tanácsokat.)
Munkacsoportok
Milyen munkacsoportok milyen speciális érdekeket tárhatnának
fel? Ezt előre nem lehet tudni. De megkockáztatom, hogy
például a munkaadók és a munkavállalók közös érdeke, hogy
működjön a gazdaság, a német piacok kiszolgálásán kívül más külgazdasági partnereket is bevonjanak, az adórendszernek a beruházásokat jobban
is lehetne preferálnia, a minimálbér biztosítása helyett a
munkahelyteremtést lehetne elősegíteni, a veszteséges ágazatokból
önnfentartó, szövetkezeti alapon vagy barterben magukat és egymást
ellátó munkaszervezeteket lehetne létrehozni és boldogulásukat
segíteni.
Ugyanígy valószínűsíthető, hogy a nagy fizetések és végkielégítések
korlátozásánál célszerűbb lenne a plusz juttatások hazai elköltését
ösztönözni. A gazdag ember drága házat építtet, ezzel nagyobb jövedelemhez
juttatja a kőművest, és ha a kőműves gazdagodik, akkor ős is
nagyobb jövedelemhez juttatja (vigyázat, ez most csak figyelemélénkítő humor) a korcsmárost - és így tovább. Addig nincs baj a szupergazdagokkal, ameddig itthon költik el az elképzelhetetlenül nagy jövedelmüket, vagy annak meghatározó részét.
Ugyanígy pontot lehetne tenni a magyar föld eladhatóságának
évtizedes vitájára. Legyen a föld azé, aki meg tudja művelni.
A vevőnek legyen kötelező a termés bizonyos hányadát a
hazai piacon értékesíteni. Ez jobban védené a magyar mezőgazdaság
érdekeit, mint a földvásárlási moratórium. Ha a földből élő család
bevétel nélkül maradna, akkor adják el úgy, hogy életjáradékot
kötnek ki érte. Segítse őket az eladásba törvényileg bevonandó tanácsadói iroda.
Feltételezem, hogy a cigánykérdés megoldásához is lehetne
ilyen közös érdekeket találni. Ez nem annyira pénzkérdés,
mint nevelési kérdés, illetve a saját ("roma") cégek szervezéséhez nyújtott technikai támogatás kérdése. Ilyen cégek különösen
gyorsan elterjedhetnének például a szelektív hulladékfeldolgozás
területén vagy az építőiparban. Fontos a hátrányos megkülönböztetés
elleni jogi fellépés, de ez nem zárja ki az öntevékenység társadalmi,
állami támogatását.
A bevándorlók kezelése is reformra szorul. Jobban kellene
támogatni az iskolázottak és a vállalkozók letelepedését.
Ha a magyar orvosokat elszippantja Nyugat-Európa, miért
ne jöhetne ide a mostaninál is több indiai, arab vagy kínai
orvos? Az ázsiai bevándorlás a népesedési válság megoldásában is
segítene, amitől automatikusan könnyebbé válna a nyugdíjak
állami finanszírozásának kérdése.
A "történelmi egyházak" és az egyéb egyházak viszonyát
majd eldönti az idő, itt az államnak nem kellene
beavatkoznia. És nem magukat az egyházakat kellene
támogatni a közpénzekből, hanem a tényleges karitatív, gyógyító,
oktatási, kulturális tevékenységüket.
Összhangot és megbékélést lehetne teremteni a szexuális
irányultság kérdésében is (semmilyen hátrányos megkülönböztetés
ne érhesse a melegeket, de ne legyenek provokatív parádék; a "meleg
méltóság napján" inkább a híres és megbecsült homoszexuális művészekről,
tudósokról emlékezzünk meg). A másik nagy vitát kiváltó téma
a drogozás. A regisztrált drogfogyasztás nagymértékben csökkentené
a kábítószercsempészetet, a dílerek elleni kíméletlen küzdelem
mellett az áldozatok gyógyítására kellene koncentrálni.
A nyugdíjasok "eltartása" egyre növekvő teher a kereső
korosztályok számára. De itt is lehetne kompromisszumot
találni. A nyugdíjasok tapasztaltak, munkaszeretőek és
segítőkészek. Ha tovább dolgozhatnának (mondjuk, a nyugdíjuk
melletti, jelképes összegű "tiszteletdíjért"), sok olyan
feladatot elláthatnának, amire jelenleg nincs pénz, és
közben úgy érezhetnék, továbbra is szükség van rájuk. Ahogy
a munkanélküliek foglalkoztatását támogatja az állam, ugyanúgy támogathatná (ezzel a névleges összeggel) a nyugdíjasok
foglalkoztatását is. A nyugdíjasok életkörülményeinek egyébként
a nyugdíjemelés nem a legfontosabb része. Egyes épületeket, volt
munkásszállókat, kollégiumokat, üdülőket át lehetne alakítani
nyugdíjas otthonokká, ahol mindenki a saját lakrészében
tartózkodhatna, de összejárhatna másokkal, vendégeket
fogadhatna, közös ebédlőben étkezhetne, és rendszeresen
kijöhetne hozzájuk az orvos. A nyugdíjasok vagyona nem szállna
rá az otthonra, azzal továbbra is a nyugdíjas rendelkezne, és
örökölhető lenne (azzal a feltétellel, hogy az otthonba csak
nyugdíjas költözhetne be).
Nem sorolom fel az összes ötletemet, mert azok egyoldalúsága és
esetlegessége eltakarná a felvetés célját: minden ötletet,
minden javaslatot meg kell fontolni, az érintettek bevonásával,
az intézkedési variánsok objektív összehasonlításával.
Hogy mindnyájan jobban járjunk.
A munkacsoportok által ilymódon alaposan feltárt igényeket koordinálni
és optimalizálni kellene, és a kidolgozott politikai
irányvonalhoz tartani magunkat. Az ésszerű programot egy
erős párt képviselné. Minél elfogadhatóbb a program, annál
erősebb lehet a párt.
Mi lenne egy centrista pártnak a viszonya a többihez?
Átfedné azokat. Ha a népfront céljai pozitívak, azokat a
lakosság meghatározó hányada támogatja, akkor a benne
tevékenykedők nyugodtan megtarthatnák eredeti párttagságukat
is. A centrista párt úgy erősödhetne, hogy a többi párt sem
gyengül. Amikor majd jönnek a választások, mindenki eldöntheti,
melyik pártra szavaz, és azoknak a pártoknak, amelyek kívül
maradnak az öszefogáson, a választások idejére mindenképpen
érdemes együttműködniük és közös jelölteket állítaniuk. A
lényeg az, hogy az ilyen együttműküdésben ne a párt formális
"ereje" (tagságban, költségvetésben, pozíciókban), hanem a
közös érdek legyen a döntő.
A politikusok szerepe
A jelen gondolatmenet szempontjából a politikusok is
új szerepet kapnának: nem vezérként, hanem mozgósítóként,
szervezőként lenne rájuk szükség. Azok a politikusok, akik
eddig gyakran ellenfélként tekintettek egymásra, most,
amikor nagy a baj, vállvetve dolgozhatnának a népfront
sikere érdekében. Mozgósíthatnák saját táborukat, de
egymással nem rivalizálnának. Mert most a siker nem azon
múlik, hogy melyik politikusnak van több támogatója, hanem
hogy a közös program mennyire fejezi ki az egész társadalom
valós érdekeit, és odaáll-e mögéje a társadalom túlnyomó
része.
A kétharmadot újra el lehet érni, akár már 2014-ben. De ehhez nem karizmatikus vezérekre, hanem gondos elemzésre, nagy rugalmasságra van szükség. És sok-sok munkára, önfeláldozásra.
A politikát szakemberekre kell bízni: szociológusokra és
rendszerszervezőkre. (Az utóbbiak tisztában vannak azzal, hogy
ha itt valami bemegy, akkor ott valaminek ki kell jönnie.)
Akik nem a pillanatnyi szavazatmaximálásra, hanem
a hosszú távú tervek megvalósíthatóságára törekszenek.
Bőven elég, ha a politikusok a szakemberek programját
meggyőző erővel képviselni tudják. Az alkalmi alkuk
(amihez a politikusok annyira értenek) csak rövid távú
sikereket biztosíthatnak, hosszú távon nem működnek olyan jól.
És ha működnek, akkor is inkább csak normális, "békés" politikai légkörben. A mostani pedig nem olyan.
Ellenzéki körökben sokan reménykednek mostanában abban,
hogy Orbánt majd a saját kapkodó gazdaságpolitikája,
illetve a kudarcok nyomán kibontakozó népi elégedetlenség
elsöpri. Ez a várakozás nem reális. Egyrészt egyes
ígéretek - a gazdasági és jogi rendszer felborítása
árán és a jövő kárára - formailag és részlegesen
teljesülhetnek, másrészt a jelenlegi kormánynak minden
lehetősége megvan arra, hogy a figyelmet elterelje (az
ellenzéki személyiségek elleni kirakatperekkel, a
határokon túli magyarok aktivizálásával), illetve
hogy az esetleges ellenállást leverje (félkatonai
szervezetek bevetésével, statáriális rendeletekkel).
Mások szerint majd az Európai Unió nem fogja hagyni,
hogy az egyik tagországában ilyen autokratíkus rendszer
alakuljon ki. Hagyni fogja. Sokan hangot adnak majd
nemtetszésüknek, de tenni semmit nem fognak. És Orbán
Viktornak már jó ideje megvan a válasza arra az eshetőségre
is: "az Európai Unión kívül is van élet".
Mi tehát a teendő?
Mielőbb tárgyalásokat kell kezdeni egy ilyen új
párt alapelveiről és szervezeti felépítéséről. Nem
szabad túl sokáig várni. Nem érdekes, hogy ki kezdi.
Nem számít, ha kezdetben túl kevesen vagyunk. Nem
számít, hogy nincs elég pénz a szervezet kiépítésére,
működési költségekre és propagandára. Még az sem
számít, ha az elején sokat ügyetlenkedünk, hiszen
a hibákat menetközben ki lehet javítani, de az elvesztett
idő örökre elveszett.
A fentieket gondolatébresztőnek szánom.
És a lényeg valóban ez: ÉBRESZTŐ!
Mándy Gábor
Vissza a Vita oldalra