Demokratikus Magyarország
Make your own free website on Tripod.com


Demokratikus Magyarország
(vitaanyag)


Jobboldali népfront

2010-re a magyarországi demokratikus erők elveszítették az országos politika formálásának képességét. Szétzilálódott az SZDSZ, az MDF-et beszalámizta a Fidesz, az MSZP vezetői pedig ingadoztak a szükséges reformok és a népszerűség között, és a végén egyik téren sem arattak sikert. Bekövetkezett, amit legrosszabb álmaikban sem tudtak elképzelni: a vezérelvű jobboldali Fidesz földcsuszamlásszerű győzelmével megszerezte a jogot egy új államrendszer, egy putyini típusú "másféle" demokrácia bevezetésére és bebetonozására.

A Fidesz ügyes manővereivel maga mellé állította nemcsak a nemzeti jobboldalt, hanem a hagyományos értelemben vett polgári konzervatívokat, a hazai újtőkéseket, a határokon túli magyarság nagy részét, ki tudta aknázni a kádári nosztalgiákat, miközben a szélsőjobboldali jelszavak nagy részének azonnali megvalósításával ("szimbolikus politizálás") a Jobbik sok hívének támogatottságát is megtartotta.

A Fidesz valójában egy jobboldali népfront, amely felöleli az alacsony műveltségű, önhibájukon kívül elszegényedett, politikailag kevésbé artikulált, a társadalmi hierarchiában legalul lévőktől kezdve a hímnusz hallatán sírva fakadó olimpikonokon át az elvakultan nacionalista és kommunistagyűlölő "úri" értelmiségiekig terjedő széles társadalmi spektrumot. Népfront - azzal a kis hibával, hogy a hatalmát vélhetőleg nem a nép, hanem önmaga, a hazai "nemzeti" burzsoázia javára használja fel, sajátítja ki. Hogy ez mennyire igaz és mennyire nem, az hosszabb távon szokott kiderülni, de a "nemzeti együttműködés kormányának" eddigi intézkedései ezt a feltételezést látszanak alátámasztani.

A Fidesz váltópártja

Egy jobboldali népfrontot csak egy baloldali népfront, vagy még inkább egy erős centrista politikai képződmény lehet képes legyőzni. Ezért látszik teljesen meddőnek a 2010-re szétesett pártok identitáskeresése, hiszen akármilyen részérdeket próbálnak is meggyőzően képviselni egyedül, az mindvégig részérdek marad, tehát nem versenyezhet a mindenkit bűvkörében tartó jobboldali népfronttal.

Az ellenzéknek az MSZP a fő ereje - de hozzá kell tennünk, hogy csupán az erőtlenek közül a legerősebb. (Gyakran csak kis előnnyel előzi meg a Jobbikot.) Az LMP a szkeptikusokat látszik igazolni: komoly kérdésekben labdába sem tud rúgni, és csak annyiban vehető komolyan, amennyire hajlandó együttműködni az MSZP-vel (amelynek elutasítása pedig létének egyik alappillére volt). A párt vezetői persze megelégedhetnek az "őfelsége ellenzéke" szereppel, ez a Fidesznek is kényelmes lenne, miközben együtt folytatnák a kádári "kétfrontos harcot" a bal- és jobboldali elhajlók ellen. Csakhogy a párt szimpatizánsai nem ezért juttatták be őket a Parlamentbe, és előbb-utóbb el fognak fordulni tőlük.

A jelenlegi helyzetben egyik ellenzéki párt sem lehet a Fidesz váltópártja, de még komoly ellenfele sem. Pedig váltópártra szükség van. A másik oldalra való szavazás lehetősége a parlamenti demokrácia fontos tényezője.

A fentebb említett centrista népfront lehetne a váltópárt. Ezt korábban úgy képzeltem el mint a jelenlegi ellenzéki pártocskák és csoportocskák koalícióját, amelyen belül mindenki (a liberálisokon és az értékvédő-konzervatívokon kívül a nemzeti és a vallásos érzelműekig) megtartja az identitását, de folyamatos egyeztetések révén közös politikai irányvonalat követnek. (Az esetleges választási győzelemig, majd szétválnak, a közös ellenség legyőzése és a többpártrendszer helyreállítása után ismét egymással rivalizálnak a választók kegyeiért.)

Ez a megközelítés feltételezte volna a "bukott" politikusok hadrafoghatóságát és kompromisszumkészségét. De hát nekik először is meg kellene tanulniuk, hogy ne erőből, hanem agyból politizáljanak, és hogy az ellenzéki küzdelem most semmiképp sem lehet egy "zéró összegű játszma", amelyben az egyik fél nyeresége a automatikusan a másik fél veszteségét jelenti. Olyan játszmastratégiákat kellene kidolgozni és megtanulni, amelyekkel mindenki nyer, vagy legalábbis a közös nyereség feledtetni tudja az egyéni veszteségeket. Nagyon szép lenne, ha ezek az egyébként tapasztalt, és nagy kapcsolati tőkével rendelkező ellenzéki politikusok meg tudnák találni a közös hangot (ami egyébként a politikai életbe való visszatérésük egyetlen útja lehetne). De erre nincs sok esély.

Ezért most inkább egy egységes és erős pártban gondolkodom, amelyen belül nem érdekcsoportok, hanem munkacsoportok működnek, ők tárják fel a társadalom minden fontosabb rétegének valódi érdekeit (beleértve a nem szavazók tömegeit és a Fidesz- hívőket is), és ezeket az érdekeket rendszer szinten, kölcsönös egymásra hatásukban szemlélik és próbálják koordinálni, egyensúlyba hozni. Ez lenne igazán a "tudományos szocializmus". Egy ilyen, alapos előmunkálatokra épülő optimalizált cselekvési program le tudná győzni a mindenkinek mindent megígérő jobboldali populizmust.

Legalább arra a szintre kellene újra eljutnunk, ahol a hajdani MSZMP KB mellett működő kutatóintézetek és munkacsoportok tartottak a döntéselőkészítésben. (Más kérdés, hogy az akkori bel- és külpolitikai viszonyok csak minimális mértékben engedték hasznosulni az így felhalmozott tudást, a szépen kidolgozott javaslatokat nem vették figyelembe. Gyanítom, hogy a Fidesz "nemzeti konzultációja" is nagyjából ilyen mértékben képes hasznosítani az alulról vagy a szakemberektől érkező információkat, tanácsokat.)

Munkacsoportok

Milyen munkacsoportok milyen speciális érdekeket tárhatnának fel? Ezt előre nem lehet tudni. De megkockáztatom, hogy például a munkaadók és a munkavállalók közös érdeke, hogy működjön a gazdaság, a német piacok kiszolgálásán kívül más külgazdasági partnereket is bevonjanak, az adórendszernek a beruházásokat jobban is lehetne preferálnia, a minimálbér biztosítása helyett a munkahelyteremtést lehetne elősegíteni, a veszteséges ágazatokból önnfentartó, szövetkezeti alapon vagy barterben magukat és egymást ellátó munkaszervezeteket lehetne létrehozni és boldogulásukat segíteni.

Ugyanígy valószínűsíthető, hogy a nagy fizetések és végkielégítések korlátozásánál célszerűbb lenne a plusz juttatások hazai elköltését ösztönözni. A gazdag ember drága házat építtet, ezzel nagyobb jövedelemhez juttatja a kőművest, és ha a kőműves gazdagodik, akkor ős is nagyobb jövedelemhez juttatja (v